Job 29
Jób rajzolja előbbi boldogságát
1Jób pedig folytatá az ő beszédét, és monda: 2Oh, vajha olyan volnék, mint a hajdani hónapokban, a mikor Isten őrzött engem! a 3Mikor az ő szövétneke fénylett fejem fölött, s világánál jártam a setétet; b 4A mint java-korom napjaiban valék, a mikor Isten gondossága borult sátoromra! c 5Mikor még a Mindenható velem volt, és körültem voltak gyermekeim; d 6Mikor lábaimat édes tejben mostam, és mellettem a szikla olajpatakokat ontott; e 7Mikor a kapuhoz mentem, fel a városon; a köztéren székemet fölállítám: f 8Ha megláttak az ifjak, félrevonultak, az öregek is fölkeltek és állottak. g 9A fejedelmek abbahagyták a beszédet, és tenyeröket szájukra tették. h 10A főemberek szava elnémult, és nyelvök az ínyökhöz ragadt. i 11Mert a mely fül hallott, boldognak mondott engem, és a mely szem látott, bizonyságot tett én felőlem. j 12Mert megmentém a kiáltozó szegényt, és az árvát, a kinek nem volt segítsége. k 13A veszni indultnak áldása szállt reám, az özvegynek szívét megörvendeztetém. l 14Az igazságot magamra öltém és az is magára ölte engem; palást és süveg gyanánt volt az én ítéletem. m 15A vaknak én szeme valék, és a sántának lába. n 16A szűkölködőknek én atyjok valék, az ismeretlennek ügyét is jól meghányám-vetém. o 17Az álnoknak zápfogait kitördösém, és fogai közül a prédát kiütém vala. 18Azt gondoltam azért: fészkemmel veszek el, és mint a homok, megsokasodnak napjaim. p 19Gyökerem a víznek nyitva lesz, és ágamon hál meg a harmat. q 20Dicsőségem megújul velem, és kézívem erősebbé lesz kezemben. r 21Hallgattak és figyeltek reám, és elnémultak az én tanácsomra. s 22Az én szavaim után nem szóltak többet, s harmatként hullt rájok beszédem. t 23Mint az esőre, úgy vártak rám, és szájukat tátották, mint tavaszi záporra. u 24Ha rájok mosolyogtam, nem bizakodtak el, és arczom derüjét nem sötétíték be. 25Örömest választottam útjokat, mint főember ültem ott; úgy laktam ott, mint király a hadseregben, mint a ki bánkódókat vigasztal. v
Copyright information for
HunKar